Az európai kertek becsben tartott füvei természetesen a folklórban és legendákban is szerepelnek. Shakespeare Opheliája kétségtelenül széles körben elterjedt nézetre utalt, amikor a rozmaringot az emlékezés füvének nevezte. Erről a növényről azt tartották, hogy helyrehozza a meggyengült emlékezetet. A rozmaring a görögök számára a halhatatlan lélek, a középkorban a szerencse jelképe és a varázslat elleni védekezés eszköze volt.

Az ánizs magjáról azt hitték, hogy segítségével ki lehet térni a sátán tekintete elől.

A koriandert és az édesköményt viszont a boszorkányok használták a démonok előcsalogatására. A kaprot megbabonázára is használták, de védekezésül is szolgált a boszorkányvarázslat ellen.

A kakukkfű a hagyomány szerint a betlehemi jászol szalmájának is része volt, ezért évszázadokon keresztül a karácsonyi betlehem jelképrendszeréhez tartozott. A lovagkorban a kakukkfű a bátorság jelképe volt; a hölgyek a kakukkfű ágacskáival hímezték ki a kendőt, amelyet lovagjuknak ajándékoztak. A későbbi korokban a fiatal lányok csokrot készítettek a kakukkfűből, mentával és levendulával, annak reményében, hogy felkeltik kedvesük figyelmét.

A zsályáról úgy tartják, hogy legjobban a bölcsek kertjében terem. Egy 16. századi orvosi füveskönyvben ezt írják róla: " kiváló az emlékezet felfrissítésére, az érzékek felpezsdítésére." A zsálya illóolaj-tartalmú leveleiből drogot nyernek, teája összehúzó hatású, jó száj- és toroköblítőszer, gyulladásokra pedig borogatószer. Fűszerkeverékekben is használják.