A borsodi szénmedencében talált szén első elemzésére 1782-ben utalnak az első feljegyzések. A sárgásfekete színű borsodi kőszenet Benkő Sámuel (1743-1825) jeles orvostudor is elemezte, de hasznosíthatóságáról nem volt kirobbanó véleménye. Ha a szükség úgy hozza magával, talán fel lehetne használni bizonyos kovácsmunkák elvégzésére, amelyek során a tüzet fújtatóval élesztgetik, valamint a vasnak a kövekből való kiolvasztására és mészégetésre - vélekedett. Emberöltőnyi idő telt el, míg a szén ebbéli hasznára rájöttek a bányászok, s még ezt megtapasztalhatta tudós Benkő Sámuel is.
A szén bányászatának, hasznosításának kezdetei Sajókazára vezetnek, s összekapcsolódnak Radvánszky Ferenc földbirtokos nevével. Ő kovácsműhely működtetéséhez használta a szenet, s annak lelkes propagálójává is vált. Szerepe volt abban, hogy a Fazola-féle vashámorban készült öntvénykályhák mind több háztartásban elterjedjenek. A Fazola-műhelyben is csak az 1810-es évektől használtak szenet a vasolvasztáshoz. A szén az emberiség történetében egy korszak meghatározó energiaforrás volt. Térségünkben 220 éves karriert futott b e, s amikor 2004-ben Lyukóbánya bezárásával megszűnt a borsodi szénmedencében a termelés, felértékelődtek a tárgyi emlékek, a hagyományok, a szokások, amelyek korábban generációról-generációra öröklődtek. Most a "bányászörökség" megőrzése általánossá vált, nemcsak egy kihaló generáció ügye, hiszen a szakma legendáriumát nem lehet tankönyvekből megtanulni.
A szén felfedezéséről szól az általánosan elterjedt história, miszerint: a favágók egyszer szalonnát sütöttek a hegyoldalon és a tüzet, hogy ne terjedjen, körülrakták az ott talált fekete kövekkel. Egy kő füstölni kezdett és olyan büdös lett tőle a szalonna, hogy nem tudták megenni. Valamelyik favágó dühében belerugdalta a parázsba azokat a köveket, s azzal elmentek. Ahogy kis idő múlva visszatértek, látják ám, hogy lánggal ég a sok fekete kő...Így ismerték fel az emberek, hogy és mire használható a a kőszén (1753). Persze a szén kibányászásáért az ismeretlen mélybe kellett ásni, s legkorábban a keletkező és robbanó gázzal, a bányaléggel találkoztak.
Az úgynevezett Dawy-lámpa feltalálása előtt valóságos és hiedelem-alak is volt a bányarém. A zöld-vörös ruhás, ősz szakállú törpéről minden bányász hallott és őrzött történetet. ( A bányák világát, a szerszámokat és a bányászviseletet is az utókorra örökítették "türelemüveg"- eujbeb a művész-bányamunkások, faragómesterek.)
Jókai Mór 1869-ben negjelent örökbecsű munkája - a Fekete gyémántok - számos példával örökíti meg a bányászok életét, fohászát, amikor az ellenséges rémekkel teli föld méhébe leszálltak. Egy 1962-ben rögzített beszélgetésen a bányászfeleség a napi utolsó kenyérről beszélt. A bányászoknak az a sorsuk, hogy naponként elviszik utolsó kenyerünket - mondta. Ez azt fejezi ki, ha egy bányász leszáll a mélybe, soha nem lehet tudni, visszatér-e onnan. A visszatérés reményében mondták el nap, mint nap a leszállás előtt, a december 4-ei Borbála napot pedig minden bányásztelepülésen nagymisével és munkaszünettel ünnepelték meg. ( Ez a XX. század közepéig az ország minden bányájában szokás volt. )
A bányászünnepekhez hozzátartozott az esti gyertyagyújtás, sok helyen a bányászfeleségek által készített templomi zászlók alatti felvonulás is. Miskolc környékén, így Perecesen is Selmecbányáról hozott imaszövegek elevenedtek meg. Putnok környékén vagy Farkaslyukon a kétlaki munkásság saját falujából hozta magával az ima szövegét. A kétlaki életmód, vagyis a földművelő, s egyidejűleg bányász ember volt szülője és éltetője annak a hagyománynak, amely Borbála napját a hajadon leányok szerelemvarázsló napjává tette. Szent Borbála kultusza mélyen és sokrétűen beívódott bányavidék-környezetünk hétköznapjaiba, szokásaiba, s ma is velünk élő hagyomány-örökségünkbe.
