Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Szerették és támogatták a szülei, az iskolában sem tanult rosszul, és akár átlagos, kiegyensúlyozott, tisztes polgári élet is várhatott volna rá, ha ő úgy akarja. De nem így akarta, mert többre vágyott. Arra, hogy felismerjék az utcán, hogy autogrammot kérjenek tőle, hogy a férfiak ezrei heverjenek a lába előtt - az ő olvasatában ezt jelenthette a siker és az elismertség.

Színészkedni nem tudott, énekelni sem igazán, de más művészeti ágban sem jeleskedett - és ezeknek az ellenkezőit sem bizonyította be azóta. Mára mégis minden ember tudja a nevét ebben az országban.

Ugyan ki gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy Kiszel Tünde néhány rejtvényújság címlapja és egy Tutti Frutti-s vetkőzés után - a kártyanaptárakon, valamint trafikokban kapható golyóstollakon vetkőző modellek egyhangú sorsát megelégelve - gondol egyet, és médiatörténelmet csinál? Mert így történt: ő hazánkban az első olyan ember, aki elmondhatja magáról, hogy attól híres, hogy híres. És ehhez elég volt egy jól formázott szemöldök, egy hatalmas bugyigyűjtemény, hobbiszerűen gyűjtögetett közös kép sok híres emberrel, de mindenekelőtt hatalmas ambíció.

Ma már egyetemen oktatják a "Kiszel-jelenséget" azt, hogy - diplomatikusan fogalmazva - hogyan hozzuk ki magunkból a maximumot...

Az égiek, úgy látszik, szeretik Tündét. Hiszen mindenkit túlél (pl. a budapest TV-t, Anettkát, Kató nénit, a Maksa-híradót és folytathatnánk a sort ), illetve úgy tűnik, ez még sokáig így maradhat. Nincsen olyan botrány vagy szerelmi herce-hurca, ami megingathatná a népszerűségét. Amikor már azt hinnénk, hogy nincs tovább, megint jön valami, és megint róla beszél mindenki.

Kiszel Tünde megkapta mindazt, amire vágyott: híres lett, de hírhedt is egyben. A többi valóságshow-szereplő, modellnek kikiáltott celebnő, partikon fotósokra leső önjelölt sztárocska mind amatőrnek tűnnek mellette. A kérdés csak az, hogy hol a határ, hogyan és meddig kell mindez a közönségnek.