Fiatal korban még hajtja az embert a kíváncsiság, de így negyvenen túl már inkább azt mondja: éltem egy keveset, már nem vagyok kíváncsi. Az ugyanis nem éri meg! Jó, hogy egy percig szebbnek láthatok egy másik férfit - de akkor mi van: A szépség két napig tart, és ha utána kiderül, hogy millió rossz tulajdonsága van? Nos, akkor minek kíváncsiskodjak? Én nagyon egyszerűen gondolkodom: vagy szeretem a másikat, vagy nem. Ha nem, akkor elválnak útjaink. Függetlenül mindenféle újdonságvágytól!...Úgyhogy, én már nem félek, hogy valaha megszédülhetnék.

Én imádom az aranyos, dundi, rózsaszín arcú, fehér kontyos kis néniket, akik sütnek-főznek a családnak, várják az unokákat, és arról szól az egész életük, hogy " jaj, de jó, hogy jöttetek!". Én azt remélem, hogy ilyen leszek, és nem egy öreg, kapkodó, keserű nő. Egy hatvanéves asszony ne akarjon húszéves lenni! Úgyse megy. Viselje magán azt, amilyen ő. Hiszen minél idősebb, annál több az esze, az élettapasztalata, annál bölcsebb és szerényebb. Nekem az normális.

Ráadásul hiszek abban, hogy egy húszéves "szobornál néha szebb tud lenni egy ötvenéves asszony, aki a lelkével, a szívével, a megélt életével, a szarkalábaival és mindennel együtt -ahogyan én éltem. Köztudott, hogy az, ahogyan az ember él, kiül az arcára, az alakjára, mindenére. Jó, néha ehetnék egy kicsit többet, nekem örök probléma, de végül is EMBER. Én vállalom magamat és azokat a ráncokat is, amik majd csak ezután jönnek, mert azt mondom, hgy a ráncaim is én vagyok, azok olyanná rajzolódnak, ahogyan én éltem. Köztudott, hogy az, ahogyan az ember él, kiül az arcára, az alakjára, mindenére. Jó, néha ehetnék kicsit többet. De végül is azt mondom: sose voltam nyolcvan kiló, de még hetven sem, úgyhogy most már jó leszek magamnak akkor is, ha nem én vagyok pl.: Dobó Kata..

Eleinte az ember más szeretne lenni - én például kicsit húsosabb, hosszabb combú, nagyobb mellű és fenekű -, de aztán rájön, hogy úgy jó, ahogy van. Én már nem is akarok más lenni. Elfogadtam magamban, lassan megbékélek. Végül is éppen itt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, és elegem legyen a magamal foglalkozásból Szóval: lenyugodtam. Teljesen. Azt hiszem, az én életemből nem hiányzik semmi, csak egy: egy megértő, szerető társ, akit én is viszont szerethetek. Ma már a magánéletről ugyanígy gondolkodom: ha egy ember jót akar, hagyni kell kibontakozni. Miért is ne? S ha lehet, összekötni a kellemeset a hasznossal. Végül is már annyi kellemetlen és haszontalan volt az életemben, hogy igazán rám férne valami jobb is.

A szépség relatív. Függ az érdekelt férfi korától, ízlésétől. Szóval: női szépség...Először is: elmúlik. Valaki vagy nagyon szépnek születik, vagy nem. Ha annak, akkor az olyan előny, amit vagy ki tud használni, vagy nem. Ha nem születik szépnek, akkor - hacsak nem elveszett eset - be tudja hozni a hátrányát, mert egy nő nagyon sokat tud változtatni a külsején. Lehet szép csupán attól, hogy patyolattiszta, hogy ápolt a haja, hibátlan az öltözéke, ízléses a sminkje. És attól még, hogy nem egy született szépség, a férfiak szemében lehet rendkívül vonzó.

Büszke vagyok a női mivoltomra, nagyon szeretek nő lenni, rettenetesen élvezem. Ráadásul,én abba a kategóriába tartozom, amelyik választhat...mivel egyedülálló vagyok, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elfogadjak vagy visszautasítsak közeledést, sőt akár azt is, hogy kezdeményezzek. Azért merem ezt mondani, mert sokan még ugyanebbe a kategóriába tartoznak, és tudom, hasonlóképpen gondolkodnak. Hiszem, mi vagyunk azok a nők, akik után mindig bomlani fognak a férfiak. És ez nagyon helyes. Bomoljanak csak - van miért.