Szívesen járok Karcag határának keleti részén, talán a szép ötlyukú híd, a kunhalmok, a puszta látványa vagy éppen az itteni földrajzi nevek miatt. Az ember ízlelgeti a szót: Zádor, és közben kun lovasokat vél látni múltba vissza-révedő tekintete. Vagy milyen ősi időkből maradhatott itt – gyönyörűségünkre – például a Bengecseg szó! Amikor Bengecsegen bandukolok, mindig eszembe jut a karcagi juhász-poéta, Varga Mihály. Ő is szerette ezt a határrészt, erre mutat az is, hogy Bengecsegi álnéven szándékozott a helyi lapban megjelentetni költeményeit.
Van egy verse, amely egyetlen kötetében Gyönyörű Nagy-Kúnság... címen jelent meg. Ebben a művében is jelen van a fájdalom, de itt felvillan az öröm is. Fel is sorolja az első versszaktól kezdve a boldogító dolgokat: „Gyönyörű Nagy-Kúnság, délibáb rónái, / Fütyörésző pásztor mélabús danái, / Kolomphang, dudaszó – esti és hajnali – / S a repülő vadak számtalan ezrei, / Oh! egykor mindezek sok örömet adtak”. S ekkor jön a versszak utolsó sora, amely aztán a második és harmadik strófa záró soraként megismétlődik, újra és újra hangsúlyozva a költő elégikus fájdalmát: „Eltűnt boldogságom szemtanúi voltak”. A második versszak szerint eltűnt boldogsága szemtanúi voltak még a „Gyönyörű szép telkek, régi faluk romja, / A romok közt felnőtt árva csalán bokra, / Kanyargós Hortobágy vadregényes partja / És a parton álló ősemlékű csárda / S azok, kik jöttek-mentek és benn ittak”. Majd a harmadik szakaszban: „A szép hármas határ hármas törpe dombja, / Mellette terülő nagy rét zúgó sása, / Árnyas akáczerdő titkolódzó lombja / S mellette nyugovó hős Zádor halomja, / A fürge báránykák, mik ott játszadoztak”.
A mai határjáró talán már nem találna a fütyörésző pásztor mélabús danáiból semmit, ha véletlenül elénk is kerül egy pásztor, aligha van kedve fütyörészni, s kolomphangot is alig hallani már, a dudaszót pedig alighanem régen elfeledték az emberek. A repülő vadak is megritkultak, a számtalan ezrek helyett az úton járó már egy-két tucatnyinak is örül. A régi faluk romjából már csak tégladarabkák maradtak, a Bengecsegi út mentén én is szedegettem ilyen törmelékeket, s próbáltam a századokkal korábbi korokba visszaképzelni magam. A parton álló ősemlékű csárda (gondolom, az Ágotái csárdáról van szó) is az enyészeté lett már régen, de még élnek a vele kapcsolatos szép történetek, s akik jöttek, mentek és benn ittak, szintén rég elporladtak már. Varga Mihály hangja, miután felidézte a számára kedves dolgokat, a gyönyörű Nagy-Kúnságot, elkomorodik az utolsó versszakban: „A balsors vaskeze, a mely hozzám pogány, / Testet, lelket ölő gyilkos, rideg magány” – ez jut neki osztályrészül, s mindez a családot elhagyó feleség miatt. A versszakok visszatérő záró sorai eddig mindig eltűnt boldogságról beszéltek. Az utolsó strófában már keményebben fogalmaz a költő, a záró sorban boldogtalanságról szól, ami tényszerűen kopárnak és visszavonhatatlannak látszik.
Azt hiszem, ez a legjobb verse Varga Mihálynak. Talán ennél az egynél érezzük azt, amit a kiadók kijelentenek előszavukban: „A költő nem lesz, hanem születik”. Örülhetünk, hogy ebben nem ereszti búnak a fejét a juhász-poéta hűtlen felesége miatti fájdalmában, hanem felmutatja-ragyogtatja szülőföldje szépségeit. Többször kellett volna a Nagykunságról írnia.
